A hétvégén elmentem kerékpározni, és mintha visszakaptam volna valamit Magyarországból: a határ újra megtelt élettel. Olyan perspektívából nézhettem a falvakra, ahogy korábban soha: a szántóföldek felől. Éreztem a patak mentén a hűsítő szellőt és a napsütötte sarkok bódító melegét. Ismerősök jöttek szembe kerékpárral.
Megálltunk a szomszéd faluban egy frissítőre, köszöntünk a padon ülő helyieknek. Hát mennyivel más, felemelőbb érzés, mint kocsival suhanni a sztrádán. Mintha visszakaptam volna a szántót, ahol Arany szolgái hortyognak, az illatos mezőt, „hol galamb fészkel szőke nyúl szalad” (Kassák), ahol Balassi lovai vágtatnak, vagy a patakpartot, ahol Kukorica Jancsi Iluskája mossa a ruháit. A magyar táj meghatározó, jellegadó helyszínei, melyekhez számtalan kollektív élmény, tapasztalat köt bennünket. De miért hanyagoltuk el a határt és próbáltuk a létezését is letagadni az elmúlt hetven évben? Elvették tőlünk a szántókat, legelőket (téeszesítés) és mi oda is adtuk (nem tehettünk mást). De az, hogy még az emlékezetből is sikerült kitörölni a települések határneveit, a földek tulajdonviszonyait, hogy erőszakosan átrajzoltatták a magyar ember mentális térképét, az mindennél elkeserítőbb.
Ma falvakban és a településeket összekötő közutakban gondolkodunk. A térképen pontokat, esetleg naturparkokat, erdőségeket, természetvédelmi területeket látunk. És ami ezen kívül van? Mit tudunk a mezőről, a szántóról? A legtöbben semmit. A magyar földet sikerült kitörölni a magyar emberek fejéből, mintha sose lett volna. El sem tudjuk képzelni mit jelentett száz évvel ezelőtt egy házhely meg öt hold föld: MINDENT. Életet, lehetőséget, fejlődést. (Érdemes elolvasni Szabó Pál regényeit.). Fényképezkedünk a lila lenmezőkben, vagy a szélben ringó búzatáblákban (mint Rákosi, csak ma már alacsonyabb a búzamező). Látjuk a tájat, de már nem tudunk olvasni belőle. Nem tudunk mesélni róla. Az iskolákban bárgyú, tudatlan tekintettel, üveges szemekkel olvassa a gyerek a neonlámpák alatt az agyonszínezett tankönyvekből Balassi, Arany, Kassák metaforáit, hasonlatait. Én a tinta és papírragasztó helyett inkább szagolnám a virágillatú mezőket, a friss szénát. Talán bele sem gondolunk, hogy egykor a határban élet volt: traktorok és kombájnok helyett, aratók százai fáradtságos munkával hajtották meg több százszor fejüket a búzatermés előtt. A mezőket átszelő és falvakat összekötő kerékpárutakkal valamit visszakaptunk ebből az élményből. Újra érezhetjük a „mező illatát, az ég harmatját”. Persze mindez már megfelel a modern ember kényelmének, szabadidő-felfogásának. De ki tudja, lehet, hogy egyszer a kerékpározók még beállnak kaszálni, vetni is…
Juhász Zoltán András 