*Jellegtelenekké válnak a falvaink.* Egyre jobban hasonlítanak egymásra, a mérnökök által elképzelt “ideálisra”, mígnem egyszer csak azt vesszük észre, hogy saját falunknak hozzánk már semmi köze nincs.
A fitness-park és a játszótér mindenhol ugyan olyan, ahogy a Kádár-kockák is. De azért a helybeliek a közösségi emlékezet révén olyan tudás őrei, amely igazán különlegessé és egyedivé emeli ezeket a falukat. Jó lenne ezekről többet beszélni. A helyiek által őrzött legendák még tájjal való együttélésről, évszázados tapasztalatokról mesélnek. Amikor még ezek a falvak mikrovilágként működtek és minden szükségeset megadtak az itt élőknek. Volt urasági központja, pajtái, élelmiszerraktárai és persze ami a legfontosabb: pincéi és közösségi élete. Ma alvófaluk lettek, a helybeliek pedig inkább vásárolnak a közeli kisváros szupermarketeiben védőgázas füstöltsonkát, aminek még a szabad levegő is megárt…
Jó volt úgy bejárni ezeket a településeket, hogy a szépen gondozott és rendben tartott közterek mellett a féltve őrzött legendákat is elmesélték nekünk, újra élővé tették a falut: Húsvétkor cukrot olvasztott, becsomagolta celofánpapírba és a kastély ablakából szórta a falusi gyerekeknek. Abban az időben a cukor igazán nagy ajándéknak, ünnepi különlegességnek számított – mesélik a helyiek, amihez maguk sohasem juthattak volna hozzá.
Ilyen volt az utolsó bárónő, akinek az élete, amikor Akához ért az orosz front, teljesen összeomlott. A kastély találatot kapott. A helybeliek egy tál levessel, kásával viszonozták a nehéz időkben bárónőjük szeretetét. Így vészelte át 1944–1945 viharos fordulóját. 1947-ben halála előtt az volt a kérése, hogy ne temessék máshová, csakis szeretett falujába.Akán a kastély fénykorában egészen más volt az élet. Akkoriban a báró nem járt be a faluba, még templomba sem, hanem a papért küldetett egy hintót, aki kint tartotta meg a misét a kastély kápolnájában. Máskor pedig egyenesen Fehérvárra vette az irányt. Hogy mit csinált a koronázóvárosban a bohém báró, arról az akai legendák már nem szólnak. Amit viszont a helyiek a saját szemükkel láttak, hogy két hintót is kéretett, egyiket a zenekar számára, ami egész úton játszott neki, a másikat pedig saját magának és kedélyes hölgytársaságának…
Ma már csak a sírok emlékeztetnek bennünket arra, hogy a bárói család két gyermeke hősi halált halt az első háborúban. Báró Fiáth Béla 38 évesen, a X. császári és királyi huszárezred kapitányaként, Fiáth László mindössze 32 esztendősen a VII. császári és királyi huszárezred kapitányaként. Azt mondják, hogy sírja szalmával van kitömve, mert akkora robbanás érte az ezredet, hogy földi maradványait nem volt értelme keresni. Ha körbenézünk az újra gondozásba vett bárói temetőben, ahogy a helyiek mondják: „kriptáknál”, akkor kelet felé az egykori gyümölcsös, az ún. bárókert, délkelet felé pedig az egykori kastély helyét láthatjuk.—A kastélyból már csak a pince maradt meg. Minden mozdítható követ elhordtak és beépítettek a környező települések lakói saját házaikba. Ezeknek a köveknek azonban súlyuk van. Minden itt élő családnak van egy darabja a kastélyból: egy története, egy személyes emléke, amit, ha újra összehordunk, ismét felépíthető a régi virágzó település – ha csak az emlékek által is.
Juhász Zoltán András 