Ma a közparkokból szeméttelep, az erdőkből – egyelőre – még csak közpark lett: játszótér, ahol szabadon lehet kiabálni, rohangálni, biciklizni, motorozni, futni, eddzeni és „szüretelni” a tavasz első termését: a medvehagymát. Engem még arra tanítottak, hogy először ismerjem meg a helyet, ahova kirándulni indulok, hallgassak, és figyeljem az erdő hangjait: az ott élő madarakat, az állatok szokásait. Aztán figyeljem a folyamatot, hogy az elszáradt avar alól, ami télen a hideg ellen betakarta a gumókat, hogyan bújnak elő az első hagymalevelek, hogy beindulhasson a fotoszintézis. A friss zöld levélben benne van a napfény, a forrásvíz és az erdei talaj minden tápanyaga. Ma az őzek, vaddisznók és erdei madarak helyett a pórázra kötött és egymásra vicsorgó kutyákra csodálkoznak rá a kisgyerekek. Vannak, akik a legmeredekebb hegyoldalakra is fölkapaszkodnak, hogy teljesen letarolják a medvehagyma-mezőket. Teleszedett nejlonzacskókba gyömöszölik a zsákmányt. A szarvasokat, őzeket messzire riasztják a hangzavarral, kiabálással. Hogy a magyarság 1060 éve, vagy még talán több, gyűjtöget a Kárpát-medence erdeiben (füves pusztáin), ez biztos. Ahogy az is, hogy régen pontosan tudták, hogy mennyit szabad leszedni a természet ajándékaiból, hogy azok évről-évre kiújulva táplálják az embert. Szimbiózis volt. Már az első magyar költő, Balassi is a természet megfigyeléséről, tiszteletéről énekelt: „Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél / Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad, reggel, hogy elmúlt éfél / Újul zöld bokor is, de nékem akkor is dolgom csak gond, bú, veszél.”Ma lakóhelyünk környékén kivágjuk a fákat mert „szemetelnek”, az erdőben pedig letaposott talajt, elszórt maszkokat, nejlonzacskókat, papírzsebkendőket, olajos törlőkendőket, műanyag csokipapírt hagyunk. Vajon a szeméttakaró alól meddig fog kibújni a medvehagyma?
Juhász Zoltán András 