Bevallom, hogy bármennyire is szép a schönbrunni kastélykert franciakertje – a versailles-i nagytestvérét még nem láttam – de nekem valahogy idegen. A körömollóval mérnökien pontosra és egyformára vágott buxusbokrok és rózsatövek szépek, de valahogy nem természetesek, nem látják el az alapvető feladatokat: nem adnak árnyékot a délben arra sétálóknak, nem szaporodhatnak, nem fejlődhetnek a természet szabályai szerint.
De a Habsburgok ügyeltek arra, hogy a franciakert mellett helyet kapjon az angolkert. A vad burjánzás, a szabálytalan növekedés, ahol a fény után való versengés győztesei uralják a teret. Érdekes az elnevezés is: francia és angol, vad és gondozott. Mintha az egész európai kultúránk és gondolkodásmódunk alapja lenne a kettősség. És talán nem is kell letenni a voksot egyik mellett sem. A schönbrunni kert úgy tökéletes, ahogy van, az angol és a franciakert egymás mellett igazán pompás: ami hiányzik az egyikből, az megvan a másikban, és fordítva.
Ez a kert kép jutott eszembe amikor meghozta a posta az Édes Anyanyelvünk legújabb számát. Ünnepi szám, megújult külsővel, nagyon sok tanulságos és aktuális írással az anyanyelv témaköréből. A számban a 90 éves Grétsy László tanár urat köszöntik, aki mindig arra tanítja olvasóit, hallgatóit írásaiban, előadásaiban és a mindig kedves és derűs találkozások alkalmával, hogy a nyelvet úgy használjuk, hogy azzal a másik embert ne megsértsük, megbántsuk, hanem az épülését szolgáljuk. A lapszámban olyan aktuális kérdésekkel is foglalkoznak a nyelvész szerzők, mint az olimpiai nyelvhasználat, vagy az egyre népszerűbbé váló „mindenmentes” kifejezés. Szó van benne Péchy Blankáról, és a 20. század második felében a nyelvészeti műsorok sikeréről, amikor annyi levelet kapott a tanárnő, hogy lakásában egy ideig műanyag bevásárlókosarakban tárolta, majd a kicsi garzon kevésnek bizonyult… Az iskolában a magyarórák különösen fontos feladata a kifejezőkészség és képesség fejlesztése, ezért van szó a lapban a nyelvi versenyekről, és irodalomról is. Fráter Zoltán tanár úrral Tandoriról, Anakreónról elmélkedhet az olvasó, Ferdinandy György pedig a fiatal magyar költőkről ír. Szintén a lapban olvasható recenzióm Kováts Dániel tanár úr Hű valék című drámájáról.
A kert és a nyelv fejlődése között több hasonlóságot is találhatunk. A franciakertre emlékeztet a nyelvművelő munka, ami széppé, választékossá teszi a nyelvet, és amire nagy igény is van a nyelvhasználók részéről, de mellette engedni kell a nyelv szabad, burjánzó fejlődését mindenféle vadhajtásával, mert a szleng, az idegen szavak, az új kifejezések éppen úgy nyelvünk részét képezik. A két kert együtt alkotja az egészet. Azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk azért, hogy „anyanyelvünk kertjének” Kazinczy óta jó gazdái vannak, akik nem csinálnak belőle mérnöki pontosságú franciakertet, de nem hagyják az enyészetnek sem, hanem a kettő közötti folyamatos egyensúly fenntartására törekednek.
Juhász Zoltán András 