A farsang idején eljátszuk, hogy valaki mások vagyunk, jelmezbe, maszk mögé bújunk. És ezzel együtt levethetjük a hétköznapok szerepeit, az álarcokat. Ez az időszak az evés-ivásról, a játékról, és a tél elűzéséről, meg persze a nagyböjt közeledtéről szól. Brueghel képének bal oldalán a farsangi időszak alakjai, akik a nagyböjt figuráival (jobb oldalon) harcolnak.
Az ókorban a Dionüszosz-ünnepeken a nők levetették magukról a konszolidált „családanya szerepet” és bakkhánsnőkként csatlakoztak a mámor, a feloldás istenének őrjöngő menetéhez. A görög kultúra a rendkívülit, az önmagunkból való kivetkőzést, a tombolást beépítette a naptárába, legalizálta, és ezzel szabályozta is. Később ebből alakult ki a színház, ahol álarc mögé bújt emberek játsszák el a drámai, komikus vagy éppen szatirikus történeteket. Ez emlékeztetheti a közönséget arra, hogy bár a hétköznapokban, a társadalmi együttélésben álarcok mögé kényszerülünk, maszkokat hordunk, de sose felejtsük el: hogy a maszkok, a szerepek mögött emberek maradjunk!
A középkorban aztán továbbélt a farsangi hagyomány. Peter Burke, angol történész a népi kultúra neves kutatója. Ő a farsangi időszakra a „társadalom biztonsági szelepe” kifejezést használja. Ez az a néhány nap az évben, amikor a szerepek megfordulhatnak, a hatalmasok kigúnyolhatók, a szegények pedig a nagyurak gúnyáiban hatalmasnak érezhetik magukat. Ez az az időszak a középkorban, amikor a társadalom nevetségessé teheti az egyébként elviselhetetlen nyomást, társadalmi feszültséget. Farsang idején a szelep kinyílik, kiengedik a gőzt, hogy aztán egy évig tűrjék tovább a nyomorúságos életüket.
A farsangi bálok ma is vannak. És a szerepük mit sem csökkent: emlékeztetnek bennünket, hogy soha ne feledkezzünk meg a maszk mögött rejtőző emberről. A kedvenc részem a farsangi bálon, amikor kérdezősködni kezdenek: te vagy az? Kiskoromban az egyik osztálytársammal lovagoknak öltöztünk. Én persze beleéltem magam a szerepbe: tetőtől talpig, karddal, harcra készen. Azóta is a fülemben cseng egyik kedves tanítónénim kijózanító mondata: „Jaj, te vagy az, a maszk mögött, Zolikám? Meg sem ismertelek!”
Nagy László: FARSANGI ÉNEK
Italom a tiszta ég, erősít
jobban, mint az alkohol.
Jég hasad már és csatorna retten,
benne kormos víz dobol.
Dolgos kéz az ablakot mossa
s törli gyorsan, micsoda
zene, mintha durcáskodna bőgő
és riogna oboa!
Verőfényes tócsák tükre szélén
táncba kezd a diáklány,
fias anyák sugárban és sárban
járnak, szájuk halovány.
Felettük a nappali hold úszik,
fánktészta az, nyersfehér.
Sistergő ég süsse bár pirosra,
ember abból sose kér.
Táncol a fény, néha eltünődik
kátránytetőn, hó levén,
azúr-ezüst autóbuszok hátán,
lómészárszék üvegén.
Nincs it álarc, nem tűri az élet.
– tűnődöm és ballagok –
Azt csak a víg őrültek s hazúgok
hordják, ők a maszkosok.
Hiába a mosoly, varázsillat,
én a büdös szívüket
megérzem és hamis igéjükre
az én fülem csak süket.
Ebben a nagy zenebonás fényben
vas-reménybe öltözöm,
kisértések ellen a hatalmas
naphoz szívemet kötöm.
Cseh karneváli hangulat:
Juhász Zoltán András 