Magyarország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz (Észak-atlanti Szerződés Szervezete). De mi is ez a szervezet? Miért kellett csatlakozni? Milyen garanciákkal léphettek a NATO-tagállamok közé 1999-ben közép-kelet európai államok?
A második háború után 1949. április 4-én írták alá az Észak-atlanti Szerződést, amely egyfajta monolit katonai tömbbe rendezte az aláíró országokat, és a közös védelem mellett kötelezte el őket. Az USA vállalta, hogy a nyugati demokráciák segítségére siet, amennyiben támadás érné őket.
Kezdetben az USA érezhette saját katonai fölényét – csak neki volt nukleáris fegyvere – azonban 1949 augusztusában már jöttek a hírek az első szovjet nukleáris próbarobbantásokról. Az erős Szovjetuniótól való félelem, az esetleges szovjet hegemón törekvések kiváltották a nyugat-európai államokban a félelmet, amelyet tetézett a második háború utáni védelmi helyzetük gyengesége.[1] Az 1949-es csatlakozás körülményei kapcsán meg kell említeni a trumanni feltartóztatási politikát, annak is a katonai együttműködésre vonatkozó pontjait, amely szintén “szélesítette” az Észak-atlanti Szerződés aláírásához vezető utat.[2]
A Varsói Szerződés felbomlásával (1991. július) azonban a NATO szerepe is megváltozott. Megszűnt a korábbi hidegháborús helyzet, a kétpólusú világ, ami a NATO identitásválságát eredményezte.[3] Úgy tűnt, hogy a NATO a szovjet katonai szövetség megszűnése után funkcióját vesztette. Azonban a Varsói Szerződés katonai megszállásától felszabaduló kis államok nem érezték magukat biztonságban a világhatalmak fenyegetettsége árnyékában, ezért ők maguk jelezték a NATO-hoz való csatlakozás szándékát.[4] Több nyugati elemző hasonlította az első háború utáni helyzethez a ’90-es évek Kelet-Közép-Európájának állapotát, ugyanis birodalmi űrben születő kis államoknak szüksége van a külső agressziótól való erősebb katonai hatalom védelmére.[5]
1990 júliusa: Londoni Nyilatkozat. Az új közép-kelet európai államok közös nyilatkozatban kijelentik, hogy többé nem ellenségei egymásnak
1991 novembere: Római csúcs és NACC. A NATO intenzívebb intézményes kapcsolatokat alakít ki a kelet-európai államokkal. NACC: 16 állam (köztük a balti államok és közép-kelet-európa) katonai vezetésének közös platformja
A Közép-kelet európai államok féltek egy esetlegesen visszatérő agresszív szovjet politikától.
Lech Walesa így nyilatkozott a Bill Clintonnal való találkozásakor: „mindannyian félünk Oroszországtól…” és „ha Oroszország ismét agresszív külpolitika mellett döntene, az agresszió Lengyelország és Ukrajna ellen irányulna”. Václav Havel a katonai hatalmak közötti vákuumról beszélt. „a legnagyobb gond az, hogy vákuumban élnek” (…) „a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás központi szerepet játszik a demokrácia fejlesztésében, nem csupán Kelet-Európában, hanem az újonnan függetlenné vált országokban is”. Mivel a NATO nem csupán katonai tömbhöz tartozást, hanem az Európai Közösséghez való integrációt is jelentette az 1990-es évek közvéleménye számára, így a semlegesség, vagy egy közép-kelet-európai, akkor igen ingatag és gyenge védelmi politika helyett, ez kínálkozott a leginkább járható útnak.
Clinton rendszere híresen keveset foglalkozott kezdetben a külpolitikával, de 1993-ra megfogalmazta, hogy az USA célja az orosz demokratikus átment megszilárdítása, továbbá Oroszország integrálása a nemzetállamok nyugati közösségébe. 1994 végére, az USA és Oroszország kapcsolata a legjobbűnak volt mondható.
Borisz Jelcin azon a véleményen volt, hogy Oroszország nyitott a Nyugat iránt, és nem látja akadályát a kelet-közép-európai országok NATO-csatlakozásának. Ezen a véleményen azonban gyökeresen változtatott az ún. Primakov-jelentés, melyben többek között egy régi szerződésre utaltak, amely szerint a NATO nem terjeszkedhet az Odera-Neisse vonalon túlra.
1993 januárja: Primakov-jelentés: elmarasztalja a NATO-t, mivel a jelentés szerint a szervezet nem változtatta meg a hidegháborús jellegét, továbbá arról ír, hogy a NATO feladatának tekinti a közép-ázsiai térség biztonságának biztosítását is, amely Oroszország szempontjából kedvezőtlen geopolitikai helyzetet teremtene.
Ez a jelentés volt az első konkrét írásos megnyilvánulás hosszú idő után, ami eloszlatta a bizonytalankodók kétségeit. A jelentés után egy időre lekerült a NATO napirendjáről a keleti bővítés kérdése.
Partnership for peace:
A NATO a keleti bővítés helyett meghirdette a PfP programot, amely részleges, de konkrétabb katonai garanciákat jelentett a csatlakozó államoknak. Biztosította a csatlakozó országoknak a NATO-hadgyakorlatokon való részvételét. Harmadrészt célja, előmozdítani a NATO-val folytatott együttműködés katonai kapcsolatainak fejlesztését a közös tervezés, kiképzés és a gyakorlatok területén.[6]
1994 júniusa: Partnership for peace. Moszkva belépett a Pfp- programba.
1995 Washington: a NATO országok fontos megegyezést fektettek le, méghozzá megállapították, hogy a NATO és Oroszország között szükségszeren egyességnek kell létrejönnie. Kijelenttették, hogy a NATO nem Moszkva ellen irányuló katonai szervezet.
Moszkva a következő biztonsági garanciákhoz kötötte a NATO keleti bővítését: (1) a balti országokat ne lehessen az Észak-atlanti Szerződés országai közé felvenni (2) korlátozzák az új tagállamok területén az államokban állomásozó csapatoknak a számát, és ne lehessen ezekbe az államokban a NATO-nak nukleáris fegyvereket telepítenie. (3) Illetve az európai békefenntartás ügyét ne a NATO alá rendeljék, hanem politika téren az OSCE szervezete, felügyelete alá tartozzon a biztonságpolitika és békefenntartás ügye Európában, ezáltal Oroszországot ne lehessen megkerülni az európai biztonsági rendszert érintő döntések kapcsán.[7]
Talbott, Mamedov, majd Kozirejev tárgyalásai nyomán a két hatalom közeledett egymáshoz, amit az ún. kiszivárogtatási botrány programja foszlatott szerte.
Mindezek ellenére 1995-től Norwichban tárgyalásokat folytattak, melynek következtében létrejött az úgynevezett norwichi-dokumentum.
A tárgyalások, botrányok után 1995 szeptemberében látott napvilágot egy tanulmány Brüsszelben a NATO bővítéséről, amely az új tagok felvétele mellett kötelezte el magát, mostmár tulajdonképpen a felvétel menetrendjét is leírva, kimondva. Deklarálta, hogy védelmi szövetség a NATO, amely az európai bővítéssel párhuzamosan működik, és nem pedig biztonságpolitikai szervezet. Az alapelveik között a demokrácia melletti kiállását fogalmazta meg. Illetve, hogy a NATO nem fenyegeti Oroszország biztonságát, hanem egy széleskörű együttműködésen alapuló európai biztonsági rendszer létrehozására törekszik.
[1] Lawrence Freedman, A szuperhatalmi szembenállás 1945–1990. In: Oxford világtörténet a 20. században (Szerk.: Michael Howard, Wm. Roger Louis). Bp. 2002. 198.
[2] Derek W. Urwin, A hidegháború, az Egyesült Államok és Európa. In: Uő., A közös Európa. Az európai integráció 1945-től napjainkig. (Szerk.: Palánkai Tibor). h.n. [Bp.] 2003.
[3] Németh Bence – Orosz Anna, A „nyitott kapuk politikája” újratöltve. NATO-bővítés a Nyugat-Balkánon mint a feltartóztatás eszköze. Külügyi Szemle, Különszám. 2017. 165–183., 165.
[4] Lengyel Gábor, Oroszország és a NATO keleti bővítésének vitája az 1990-es években. Act Sci Soc 35 (2012). 143—160.
[5] „Kelet-Közép-Európa tele lett potenciális mini-weimari köztársaságokkal,amelyek jelentős erőszakot tudnának alkalmazni egymás ellen, paradox módon anélkül, hogy… képesek lennének megvédeni magukat egy nagyobb külső agressziótól.” Ronald D. Asmus−Richard L. Kugler−F. Stephen Larrabee: Building a New NATO. In: Foreign Affairs 1993. Idézi Lengyel, i.m. 144.
[6] Lengyel G., i.m. 151. vö. NémethNémeth István, Európa fordulata és újjászervezése (1992–2000). In: 20. századi egyetemes történet I. Európa. (Szerk.: Uő.). Osiris Tankönyvek, Bp. 2006. 459.
[7] Lengyel G., i.m. 153.
Juhász Zoltán András 