A művészet ősidejébe lépve

Józsa Péter Pál egyetlen színházi művét 2012-ben írta, a műfaja opera és dráma: zenére írta a szövegkönyvet. Minden kimondott szó alá pontos hangzást festett, de a díszleteket is ő maga tervezte. Összművészeti remekről van szó, mely a művészetnek olyan ősidejébe vezet vissza, amikor a szó, a zene és a mozgás nem vált még el egymástól. A helyszín a Nemzeti Színház görög színházzá, amfiteátrummá átépítve. A rendezés az eddigi színházélményeimhez képest új volt, formabontó, grandiózus és modern. Az amfiteátrum felső lépcsősorán a 39 fős szimfonikus zenekar, alatta a Honvéd férfikar foglalt helyet. Körülöttem játszódott minden, úgy éreztem, része vagyok a darab történésének. Sőt mintha az én zsebemben is ott lenne az a bizonyos fekete és fehér golyó…

Mi az ember és milyen a világunk? Ha így nézem: háború, halál, reménytelenség: globális katasztrófa. Ha úgy nézem: élet, örömök és találékonyság, alkotó energia: a teremtés csodája. Hol van az igazság? Gondolatok kavarognak az emberben, amelyek között az agy hol ide, hol oda kapcsol. A bírák élet-halál urai, akik fekete vagy fehér golyóval szavaznak. (Római szavazási módszer, hogy az urnába dobott fehér szavazógolyó életet, a fekete halált jelent.) Istent játszanak, és minden döntésükkel a tömeg akaratát visszhangozzák. Aki igazságot követel (a darabban: Szókratész), azt kivégzik. Különös a drámai helyzet, amelyben Szókratész vádol és vádoltatik. A társadalom nem viseli el az igazságot. A darab szerint az ember megalkuvó, aljas és cinikus. Az egyenes gerincű ember viszont, aki az igazat keresi, aki hiteles próbál maradni, „géphiba”, ahogy Orbán Ottó írja:

„a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből, / a jó viszont mindig szabálytalan, / kavics a fogaskerekek közt, géphiba… / Szavakban, költészetben, szappan[1]buborékban / reménytelenül remény[1]kedőknek, / mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt / és minden eddiginél tökéletesebb világban, / hol hallani már a gének énekét?” (Orbán Ottó)

A darab szerint a nyugati társadalom elvesztette döntési szabadságát. Buda Ferenc sorait jutnak eszembe: „megalkuszunk, és / követjük a többieket, irígyelt / példaképeinket: a szél-hitűeket / és törvénytaposókat, ország- / futó játékosokat, szakadt-gyökerű / szégyenfákat, a hóhér gazdákat / és tolvaj csiszárokat, a gyalázat / oltárait”.

Hankiss Elemér egy előadásában azt fejtegeti, hogy a bizonyosságból a bizonytalanság korába lépünk. Az ember a külső félelmekkel és veszélyekkel szemben mindig bizonyosságot keresett. Ilyen bizonyosságot adott egykor a mágikus gondolkodás, a vallás, majd a racionalizmus, a kanti univerzum, de ezek, mint szappanbuborékok kipukkadtak. Maradt a bizonytalanság. A társadalom menekülni próbál ettől: felfújja a „mérgesgázzal töltött léggömbjeit”: a fasizmust, a kommunizmust. Legújabban a fogyasztói társadalom biztonságot ígérő világába menekül. Hankiss felteszi a kérdést: korunk örök happyizmusa karnevál vagy haláltánc? Haláltusa? Agónia?

„Nem ismerhetitek az ember isteni pillanatait, mikor csillagokként zuhanunk egymásba, hogy megsemmisítvén ellen-önmagunkat, gömbként szülessünk újjá – szólok én; s ezt ők is hallják, bosszút is állnak rajtam.” (Józsa Péter Pál)

A szöveg néha a legkeményebb regiszterben, néha pedig már-már a szférák nyelvén gyönyörűen és patetikusan szól a befogadóhoz. Ez a kettősség, az antinomikus gondolkodás végigkíséri a darabot. Szókratész nem tud dönteni, nincs „arany közép”. Az ellentétek közötti feszültségben él. „Gyűlöl és szeret”, vádol és vádoltatik. Ez a fajta gondolkodás nagyon régóta velünk él, csak mindig elfeledkezünk róla. Az előadás ébreszt: szellemi, spirituális megújulást követel. A világ romokban. Az emberiség a „globális multizmus” csapdájában vergődik. (Levente Péter) És újra Buda Ferenc jut az eszembe (Roham):

„újság, rádió ordít / szemünkbe, fülünkbe háborúkról, / háborúk híreiről, emészthetetlen / gondjaink hevernek körülöttünk, / csontok, kígyóborda-karám, hát / várjuk a földomlást, falrezzenést, / a felszálló kormot, jöjjenek / az ítélet kova-patás lovai!”

A képek összecsengenek, az operában látottakkal. A kova-patás lovak, Vidnyánszky Attila rendezésében mennyből eső hamu és kő meteoritokként jelennek meg, amelyek a darab végére beborítják a színpadot. Törmelék, csontok mindenhol. Szókratész számára nincs olyan biztos pont, amelyre támaszkodva meggyőződhetne, hogy igazak a vádak, vagy, hogy jogos a védekezés. De akkor mégis mi adhat bizonyosságot? A keresztből gúnyt űztek, megtiporták. Az emberek utópiái: Lenin, Marx, Engels, Hitler… a világ legszörnyűbb rendszereinek kialakulásához vezettek. Ma minden eddiginél vastagabb csatornákon érkeznek el a fogyasztókhoz a hamis, manipulatív információk („a civilizációnk egy „monumentális lehúzott vécé”), az emberek a valóságtól elszakítva, szimulákrum világba kábelezve, bekötött szemmel (Szókratész csak ezt az egyet kérte, ne kössék be a szemét!) rohannak vesztükbe. Valóban ilyen lenne a világ, és már nem is lehet reménykedni a szabadságban? Számomra az üzenet, hogy talán még lehet, még érdemes tenni ezért a világért. Talán lehet még remény.

Eredeti megjelenés: Juhász Zoltán András: A művészet ősidejébe lépve. A Nemzeti Színház Agón című előadásáról. Bon-Bom. 11. évf. 7. szám. 14-16. (2022) online elérhető: https://bit.ly/3DMtSsf (utolsó elérés: 2022.04.06.)