Amikor történelmet írunk, úgy értem, hogy történelmi témájú munkát, akkor törekednünk kell a pontosságra. Ez azt jelenti, hogy minden leírt szavunk mögött ellenőrizhető és hiteles információnak kell szerepelnie. Amikor azonban az utazó a füzetében jegyzeteket készít, korántsem végez ilyen akkurátus munkát. Így a most következő történelmi körkép inkább csak kidolgozatlan skicc. Mégis a leírásukat azért tartom fontosnak, mert különben elfelejteném mindazt, amit hallottam. Egy vázlat, olyan témáról, amiben már készültek nagyszerű alkotások, de talán ez a most körvonalazott perspektíva egy kicsit más vonásokat ragad meg. Akit a részletek érdekelnek, az látogasson el erre az oldalra: https://sahistory.org.za/
A legfontosabb, hogy ami itt következik, az egy nézőpont. Nem az általam tárgyalt “történelmi igazság”. Nem törekedtem objektivitásra sem, csak annyiban, hogy a beszélgetésünk főbb témáit kövessem és azt próbáljam hitelesen rögzíteni.
Zimbabwe, az “elrettentő példa”
Zimbabwében jelentős vita alakult ki a földelosztás körül. Itt Dél-Afrikában is rendszeresen emlegetik a Zimbabwéban 2000 után történteket, mint elrettentő példát. Az ottani földosztás után, amelyet radikálisan és villámgyors sebességgel hajtottak végre, gazdasági mélyrepülésbe került az ország, amelyből, felhajtóerő híján, a mai napig nem tudott felkapaszkodni.
De vissza a történelembe. Az 1885-ös berlini kongresszuson az európai hatalmak felosztották egymás között Afrikát. Zimbabwében Cecil Rhodes (nem véletlenül nevezték az államot egy időben Rhodesiának) szerzett gyámántbányászati jogokat. Az államban 1890-ben vették el a földet a területet kolonizáló britek. Itt kezdődött a zimbabwei őslakosok szabadságküzdelme a gyarmatosítók ellen.
Ez egészen a 20. század második feléig folytatódott. 1979. december 21-én írták alá a Lancaster House Agreementet, ami a britek kivonását, és Zimbabwében szabad választásokat írt elő. Az új kormányzat 10 évet várt a földreform megkezdésével, amiben a vevő és eladó számára egyaránt kölcsönös előnyöket szerettek volna biztosítani. (“willing buyer/willing seller”).
A zimbabweiek azonban nem voltak elégedettek ezzel a megállapodással. Mivel a britek azt állították, ha Zimbabwe felhagy a harccal, akkor megkaphatják a földtulajdon egy részét, és emellett 20 millió font kompenzációt fizetnek.
Azok a veteránok, akik Magubéval részt vettek a szabadságharcban a britekkel szemben, igényelték a földjüket. A britek azonban nem teljesítették a megállapodás egy részét. Ez vezetett a fehérek farmjai elleni erőszakos eseményekhez. Azt mondták, ha a britek nem adják át, akkor ők maguk veszik el erőszakkal, mert azok őket illetik, a földek a gyarmatosítók megérkezése előtt is a fekete őslakosokhoz tartoztak.
A Mau Mau felkelés
Ugyan ez a helyzet történt Kenyában a Mau Mau (“Kenya Land and Freedom Army) felkelés során. A britek kolonizálták az országot és elkergették az őslakosságot. A kenyai militáns őslakosság pedig szembefordult velük. A felkelést 1956-ban leverték, 1960-ban azonban kimondták Kenya függetlenségét.
“The missionaries are hiding the mercenaries“
Ha megértjük a földkérdést Dél-Afrikában, akkor megértjük Zimbabwéban, Kenyában, Mozambikban, Namíbia. Mindenhol ugyan az történt.A kolonialisták először barátként érkeztek. A misszionáriusoknak is nagy szerepe volt, ugyanis az először barátságosként megjelenő misszionáriusok rejtegették a zsoldosokat, akik később erőszakkal léptek fel az őslakosság ellen, rezervátumokba hajtva és földjeikről elkergetve őket.
“Choppy waters” – Veszélyes vizek
A kérdés, hogy kit illet a föld? Ki kinek a magántulajdonát vette el? A római jog szerint, amit nem birtokol senki, az az első foglalót illeti. Ezzel is indokolható az őslakosok igénye a föld iránt. De hogy tisztán lássunk a helyzetben egészen a 17. századig kell visszamenni. Természetesen nagyon érdekes lenne mindaz, ami ez előtt az őslakos népesség tulajdonviszonyaira vonatkozik, az azonban egy következő írás tárgya lesz. Vissza a kolonializmushoz.
A Holland Észak Indiai Társaság nagy üzleti lehetőséget látott Dél-Afrikában. Piacot, valamint kereskedelemre alkalmas árukat kerestek. A 17. században nagy volt a keletje a teának és a keleti fűszereknek. Ezeket olcsón lehetett beszerezni és drágán eladni az európai piacon. A holland kereskedők célja ezért India volt. Azonban abban az időben még nem volt a kereskedelmi hajózásnak olyan kiépített infrastruktúrája, ami a biztonságos utazást lehetővé tette volna. Ezért veszélyes vizeken, kockázatos utakat kellett a hajósoknak vállalniuk. A tengerészet és a messzi utazás pedig még arra is jó volt a hollandoknak, hogy az anyaországban kínossá vált személyektől és bűnözőktől megszabaduljanak.
Halfway station
Az Atlanti és az Indiai óceán közötti átkelésnél azonban meg kellett állni, feltölteni a készleteket. Cape Town, azaz fokváros kezdetben egy ilyen állomáshely volt. 1652-ben azonban minden megváltozott. Többek felismerték, hogy Cape Town gyönyörű hely, ahol minden körülmény adott a kényelmes élethez. Jan Van Riebeek megegyezést kötött az Észak Indiai Társasággal és Afrika déli csücskén olyan telepet hozott létre, ahol friss hús, gyümölcsök és helyben termesztett friss zöldségek várták a hajósokat. Egy dolgot felejtett el, hogy a területen őslakos népesség is van.
Frontiers Wars
Kezdetben a baráti kapcsolat és a cserekereskedelem alakult ki az őslakos népességgel. “Ha adok neked cukrot, adsz teát.” De nem sokkal később, amikor felismerték az európaiak erőfölényét, és a kiépülő gyarmatosítók egyre falánkabbá váltak, elérkeztek a véres összecsapáshoz. Kitört a Frontier Wars (1779-1879). A háborúban leigázott őslakosságot más holland gyarmatokon, Malajziában és Indonéziában rabszolgamunkára kényszerítették. A Dél-Afrikai ültetvényeken is dolgoztatták őket. Erről az iskolában úgy tanulunk, hogy kialakult a “kontinentális munkamegosztás”. Egyre kevésbé tetszik nekem ez a fogalom, valami mást kellene találni, ami kifejezi a szörnyű leigázást és a kolonizáció logikáját is leírja.
A háború 300 évre állandósult. A helyi törzsek, a zuluk, a xhosák, mindenki harcolt. Mindennek az oka a föld volt. A hollandoknak puskái, az őslakosoknak pedig csak lándzsái voltak. Szinte megszámlálhatatlan háború és véres összecsapás zajlott ekkor Afrika déli felében.
Fehérek a fehérek ellen
Mindez addig tartott, míg a britek is felismerték Dél-Afrika adottságait és a napóleoni háborúk után, 1820-banelindultak, hogy gyarmatosítsák. Óriási kontingens brit érkezett a mai Eastern Cape-be. Itt azonban a holland gyarmatosítókkal (búrokkal) és az őslakosokkal is találkoztak.
Két szörnyű és véres búr háború vette kezdetét. 1899-ben megállapodtak, hogy nem harcolnak tovább. “Mivel fehér emberek vagyunk – mondták, miért harcolunk, amikor az igazi ellenség, a feketék, akik nem akarnak minket itt látni, vissza akarnak küldeni Európába.” 1910-ben megszületett az Unió. Ezt az egyesülést szimbolizálja az “Union Building”. Az ott tett látogatásról egy korábbi bejegyzésben írtam. Amikor egyesültek, megint a földügy került elő.
1913 Native Land Act
1910-ben született egyezség a földek elosztásáról is tartalmazott paragrafusokat. Törzsfőket üldöztek el a földjeikről. Fekete és fehér területeket különítettek el. A feketék nem voltak az unió parlamentjének a része. Ezért az afrikai őslakosok válasza erre, hogy összehívtak egy tanácskozást. 1912-ben megalakult a South African Native National Congress. Ebből néhány évvel később megszületett az ANC (African National Congress). Miért formálták? Mert a feketék azt mondták, hogy a földet elvették tőlük, földreformot, újraelosztást követeltek, kimondták a fennálló helyzet igazságtalanságát. 1913-ban a Native Land Act azonban deklarálta, hogy a kormány mindenhol beavatkozhat a földkérdésbe, fekete és fehér területeket jelölhet ki. A feketéket “rezervátumokba” zsúfolták. Feketék és fehérek csak az adott és számukra kijelölt határokon belül vásárolhattak földet. Ide vezethető vissza az az aránytalan birtokstruktúra, ami a mai napig jellemzi Dél-Afrikát.
Az apartheid idők
1976. június 16-án a dél-afrikai Sowetoban több ezer fekete iskolás gyerek vonult az utcákra: tiltakoztak a rossz minőségű oktatás ellen, és azt követelték, hogy a saját nyelvükön tanítsák őket. A biztonsági erők azonban belelőttek a tömegbe, és több száz fiú és lány halt meg, több mint ezren pedig megsebesültek. Az 1976-os események után a nemzetközi figyelem is jobban Dél-Afrika felé fordult. Ekkor az ENSZ-hez fordult többek között a híres énekesnő, Miriam Makeba. A figyelem kiterjedt a földügyekre is, az államban ugyanis a kolonializmus nem úgy végződött mint Kenyában vagy Zimbabwéban. Az Apartheid éra alatt egyedüli helyzet volt Dél-Afrikában, az őslakosok elnyomásával. Nemzetközi tüntetések indultak a nyomás miatt, szankciókat adtak ki Dél-Afrikára. Nem lehetett dél-afrikai gyümölcsöt vásárolni, nem kereskedtek Dél-Afrikával.
BIG5 – USA, UK, Franciaország, Németország, Kanada
Diplomáciai küzdelem indult az afrikai unióért. Sok európai állam támogatta, de a BIG5 nem, ők az apartheid Dél-Afrikát támogatták. Ha bármilyen javaslat született az apartheid ellen, az USA vétózott, támogatta az apartheid fennmaradását. Eközben több száz embert tartottak fogva Robben Island szigetén, köztük Nelson Mandelát. Sokakat éppen a földkérdés miatt vittek a börtönbe. A Pánafrikai Kongresszus (PAC) is foglalkozott a földkérdéssel. Álláspontjuk radikális volt, miszerint, ha az apartheidnek vége, a földet vissza kell adni a feketéknek, földújraelosztást kell végrehajtani.
Végül 1993-ban a politikai foglyok szabadon engedésével kezdődött az átmenet. Ezután a kormány realizálta, hogy már nincs szüksége az erőre, a párbeszéd elkezdődött. Az egyeztetések során megszületett a CODESA (Convention for a Demogratic South Africa).
Forradalmi változás volt, ami 1994-ben végigsöpört az országban. A Dél-afrikai Köztársaság hatalmas gazdaságnak számított, amelyből mindenki részesedni kívánt. Remek kikötőkkel a Atlanti és az Indiai Óceán felé.
A tulajdonjog szentsége
1994-ben Nelson Mandela az egyezségre, az egyeztetésre törekedett. A békét és a párbeszédet mindennél fontosabbnak tartották. Ezért is halogatták a földreform kérdését. Nem mentek bele 1994-ben annak a tárgyalásába, hogy melyik föld kié volt, kidolgoztak egy 3 pillérű rendszert, ami részben pénzbeli kompenzációt, részben csereföldet, részben visszaszolgáltatást és tulajdonjogi reformot ígért. Itt is a “willing buyer/willing seller” elv került előtérbe. Fontos jellemzője ennek a rendszernek, – ez általában jellemző a két háború közötti közép-kelet-európai földreformokra is -, hogy rendkívül lassan haladt a folyamat. A tulajdonjog szentségének kimondásával a földkérdést, legalább is egy időre, sikerült az asztal alá tenni.
Sokan azt gondolták, hogy 1994-ben Dél-Afrika majd lángokba borul, de hogy ez nem történt meg, az az ANC politikájának, Mandela, Thabo Mbeki és mások munkásságának is köszönhető. A nagy földreform elmaradt. (Itt jegyzem meg, hogy ma a mezőgazdasági minisztérium nevében is benne van, hogy földreform minisztérium!).
A probléma azonban összetettebb. A földek többsége nem csak fehérek, hanem férfiak kezében van. Újabb problémát jelentett az országban a nők tulajdonjoga. A kormány álláspontja azonban az volt, hogy most már együtt élünk ebben az országban, mi mind Dél-Afrikaiak vagyunk, feketék és fehérek együtt. Nem vehetjük el a Dél-Afrikai állampolgárok földjét a bőrszínük miatt, csak azért mert fehérek.
IZWE Lethu
Azaz a mi országunk, a mi földünk. A mai napig fontos politikai szlogen, amivel tömegek mozgósíthatók. Azt hirdetik, hogy valódi földreform nélkül nincs szabadság. Számos nő hirdeti ezt a jelszót, a nők tulajdonjogának rendezetlensége miatt. Fontos, hogy a kérdést minden afrikai népcsoport szempontjából megvizsgáljuk, így a fehérek pártja, a Solidariteit, vagy az AfriForum véleménye is fontos. A hivatalos álláspont, hogy nem vehetjük el a földjüket. Hiszen hol lennének akkor az emberi jogok? Meg kell hallgatni a fehéreket, mert ők is az országnak a polgárai. Nem fognak “hazamenni”, mert ez a hazájuk.
Juhász Zoltán András 